VIII. rész

Sziasztok! :) Kicsit késve, de megszületett az új rész! Nagyon remélem, hogy ez is nagyon fog nektek tetszeni ♥!! Élvezzétek, komizzatok és (ha még nem tettétek meg, akkor) iratkozzatok fel!! Nem tudom, hogy a kövit mikor hozom legközelebb, nagyon igyekszem, de nem ígérek semmit.:P /És előre szeretnék szólni, hogy nagyon-nagyon sajnálom, ha csak irtó későn hozom a következőt, de most egy "picikét" leálltam az írással, mivel mostanában eléggé elfoglalt vagyok és kevés időm van. :( De remélem hogy ez nem okoz bajt senkinek, ugyanis nagyon szeretném, ha továbbra is olvasnátok a blogom és továbbra is izgatottan várnátok a folytatás! Kitartást:P/...De addig is Jó olvasást kívánok mindenkinek! :D


Because this is America

Naomi: - Ohh, nézzétek, nézzétek!!! – kiabálta Naomi, miközben ujjával az ablakra mutogatott és szinte teljesen hozzátapadt az üveghez. – Ott van New York! Ti elhiszitek ezt?!

Addigra már mi is úgy bámészkodtunk kifele az ablakon mint az óvodások. Nagyon be voltunk zsongva. De hát mit csináljon az ember, ha most repül elsőnek életében?!

Lilien: - És tényleg! – jelentettem ki ámuldozva.

Teljesen tisztán láttuk az egész várost, szóval nagyon alacsonyan repülhettünk.

Bella: - Aztaa! Ott a szabadságszobor! Huh, de milyen picii! – nevetett fel és erre mi is elkezdtünk kacagni. Ez olyan Carlos-os volt. ;)

Lilien: - Hé csajok! Ugye tudjátok, hogy mindenki minket bámul a gépen? – jelentettem ki kissé elvörösödve a sok nevetéstől.

Bella, Naomi: - Minket ez nem zavar! – kiáltották szinkronba, és mivel egyszerre mondták, ököllel egymás kezének ütöttek és még rakéta hangot is adtak hozzá. Tényleg úgy viselkedtünk egy kicsit mint a gyerekek, de hát nagyon- nagyon élveztük ezt az egészet, és nálunk ez így szokás! ;)

Lilien: - Végülis! Biztosan bejövünk nekik! – kacsintottam rájuk.

Bella: - Oh-oh! – pattant fel hirtelen. - Én már ki is néztem magamnak egy szuper szexi pasit! – emelkedett ki büszkén a székből és tekintetével a mellettünk ülő hájpacnira mutatott.

Lilien: - Na nee! Én már hamarabb észrevettem. – fogtam le Bella kezét.

Naomi: - De én stoppoltam le legelőbb!! – kiabáltunk egymás ellen.

Nagyon jól esett hülyéskedni, persze most is felhívtuk magunkra a figyelmet. De mi nem bántuk. Legalább tudják, hogy milyenek a britek.

Tényleg őrülten nevettünk minden kis apróságon ami számunkra újdonság volt a repülőgépen. Aztán jókedvünket egy csinosan felöltözött „stewardess” szakította félbe.

- Elnézést hölgyeim! Parancsolnak valamit? – mutatott kezével a bőségesen megterített asztalra.

Lilien: - Na, lányok? – fordultam hozzájuk kérdően.

Naomi: - Nem, köszönöm szépen, még egyelőre semmit sem szeretnék. Talán majd később.

Bella: - Én igen! Egy pohár ásványvizet kérnék, de semmi többet. Egészen kimelegedtem ebben a sok kacagásban – húzta el egy kicsit ujjával pulcsija gallérját a nyakától.

- Tessék! – adta oda Bellának a tiszta vizet. – És maga? – nézett rám.

Lilien:  - Öhmm… - gondolkoztam egy kicsit, aztán elkezdtem felsorolni: - Rendben, akkor szeretnék egy óriás burgert dupla sajttal és extra majonézzel, 3 doboz narancslevet, 2 csomag chips-et, egy-egy csomag mogyorót és magot, valamint egy üveg szénsavmentes ásványvizet.  – mosolyogtam.

- Értem. Még valamit esetleg? – nézett rám elég furcsán.

Lilien: - Nem, köszönöm ennyi lesz – fordultam oda barátnőimhez. Mellesleg ők is lefagytak egy picikét az előzőek hallatán, így elkezdtem össze-vissza hadonászni szemük előtt a kezeimmel.

Lilien: - Most mi van? – kérdeztem nevetve. Ha már repülőgépen ülünk és stewardess-ek kínálgatnak finomabbnál finomabb dolgokkal, akkor miért ne adnánk meg a módját?! – magyarázkodtam. És különben is… ma még nem is ettem semmit! – haraptam bele jóízűen a sajtburgerbe, de itt abba is hagytam, mert ismét őrült nevetésbe kezdtünk.

Bella: - És akkor ezt mind magadnak rendelted? – kérdezte, gyanakodva.

Lilien: Dehogy! Nyomtam a kezükbe a rágcsálnivalót. – Magunknak! – hangsúlyoztam ki.

Naomi: - Jajj csajok! Imádlak titeket! És imádom az életet! – kiabálta, majd jó szorosan megöleltük egymást.

Az út során még rengeteg szépséget láttunk, aztán egyszer csak, miközben zenét hallgattam kitaláltam valamit.

Lilien: - Figyu lányok! – kaptam ki fülemből a fülhallgatómat. - Lehet, hogy ezek után most már tényleg totál hülyének fognak nézni minket, de nem izgat! Mi lenne ha elkezdenénk énekelni egy kis ütős dallamot, hogy azért mégse csapjunk olyan nagy zajt, de nyomaszt ez a csönd! – néztem rájuk kérdően.

Naomi: - És pontosan mire is gondolsz?

Bella: - Jah, mert tényleg nem kéne túl feltűnőnek lennünk. – kacagott.

Lilien: - Nem, nem is lesz az, csak… csak, hogy fel dobjuk egy kicsit a hangulatot. Olyan csöndbe van itt mindenki. – gondolkoztam.

Bella: - Talán, mert a repcsin így szokás?! – tárta szét karjait.

Lilien: - Jó, tudom, de én nem vagyok ehhez szokva. Na várjatok egy kicsit… - csitítottam el őket, aztán elkezdtem dúdolgatni és hozzá csettintgettem ujjaimmal. Végül kijött belőlem, egy kis dal, amit előbb halkan, majd egyre hangosabban énekeltem: - We go to America! We go to America!

Elsőnek csak néztek rám, de aztán..

Bella: - We go to America!

Naomi: - We go to America! Ohh, yeah! – nevettünk, de aztán azt vettük észre, hogy lassan egyre többen kezdenek, dobogni lábaikkal a ritmusra és tapsolnak.

- We go to America! We go to America!… - aztán szépen sorba kapcsolódtak be hozzánk, és egy nagyon aranyos és ritmusos kis dal lett belőle, majd mikor befejeztük, felálltunk és mindenki megtapsolt minket (erre mi a helyzet kedvéért pukedliztünk egyet és kezünkkel úgy tettünk mintha megfognánk láthatatlan szoknyánkat). Nagyon jó érzés volt.

Így a siker örömére adtunk egymásnak egy hármas pacsit, majd belehuppantunk kényelmes székeinkbe. De éppen ahogy leültünk, egy nő hangja szólalt meg a hangosbemondóban:

- Kérem kapcsolják be öveiket. Hamarosan leszállunk. Köszönjük!

Lilien: - Ááh, mindjárt ott vagyunk!! – kapott el az izgalom.

Bella: - Ne is mond! Menten elájulok. – legyezte magát.

Naomi: - Jajj nyugii már. Egyszer már csak el tudjuk hinni izgalom nélkül, hogy itt vagyunk. – rázta fejét.

Furcsálva néztünk rá Bellával.

Naomi: - Nah jóó! De az a nap nem ma lesz. – nevetett fel. – Ehhez, tényleg idő kell, hogy feldolgozzuk. Mindjárt szétrobbanok az örömtől. – és ismét csak kacagtunk.

Éreztük, ahogy a repülőgép finoman földet ér. Összeszedtük kézitáskáinkat és a kijárat felé vettük utunkat. Ahogyan kiléptem a repülőgép ajtaján, gyönyörű látvány terült elém, így megálltam egy kicsit, becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt, hogy végre magaménak tudhassam ezt a csodálatos helyet.

Lilien: - Megérkeztünk! – engedtem ki egy könnyed sóhajt.

Bella: - Tehát ez a LAX repülőtér! – ámuldozott.

Naomi: - Nem semmi!

Bementünk hát az épületbe, hogy túlessünk még az utolsó bőrönd és papírvizsgálatokon, aztán elindultunk a kijárat felé.

Fogtam egy taxit, amely egészen a belvároson keresztül elvitt minket a híres Hollywood Roosevelt Hotelig… a szállásunkig.

A város valami eszméletlen. Természetesen most is hoztuk a formánkat, és az autó ablakán menet közbe kibújva kiabáltunk.

Lilien: - Los Angeles!!! – Itt vagyunk!!!

http://www.youtube.com/watch?v=7TiAmdzQL54

A kocsiból kiszállva elakadtam a lélegzetem.

Naomi: - Na ne!

Lilien: - Aztaa! Soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer ebben a hotelben fogok megszállni. Gyönyörű! – kiáltottam fel.

Bella: - Gyönyörű, és híres – egészítette ki. – Hihetetlen!

Lilien: - Az! – most egyszerűen más nem is jutott az eszembe. Csak álltunk kezünkben a táskákkal és bámultuk, a járókelőket, a hotelt, a várost… Amerikát! – Hát… anya nem mondta, hogy ilyen drága szállást választottak nekünk, de meg kell hagyni jó az ízlésük. – kacsintottam rájuk, ők pedig kacagtak.

Elég sokáig nézelődtünk, és a nagy ámulatból a sofőr dudája ébresztett fel minket.

Lilien: - Jajj elnézést! – fordultam hozzá. – Máris pakolunk, fizetünk és el is mehet, csak tudja még nekünk nagyon új itt minden és... – magyarázkodtam.

- Semmi baj kisasszony! – szólalt meg végül egy kellemes férfi hang. – Nap mint nap turistákat viszek egyik helyről a másikra, így hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy néha 15 percig várok érkezés után a történésekre. Ha érti, hogy mire gondolok. – mosolygott rám.

Én egy apró fejbiccentéssel válaszoltam, hogy igen.

- És honnan érkeztek, ha szabad megkérdeznem?

Bella: - Londonból! Kapta hátra hirtelen fejét a kérdésre.

- Ejjha! – Hát az sem a legrosszabb város. Szívesen elmennék már oda. Én annyira nem szeretem ezt a mozgalmas életet ami LA-ban folyik. De persze a meleget nem szívesen hagynám itt! - nevetett fel.

Lilien: - Hát igen! Ez önmagáért beszél. De, azt hiszem én már meguntam azt a várost, (a hideget) és ezért is szeretnék új életet kezdeni ITT, minél hamarabb. – hangsúlyoztam ki; közben a sofőr kiszállt az autóból, felnyitotta a csomagtartó tetejét és elkezdte kipakolni bőröndjeinket.

Naomi: - Köszönjük szépen! – vette át a táskákat.

- Nagyon szívesen! 10 dollár lesz. – nyújtotta tenyerét felém.

Lilien: - Máris, egy pillanat. – mutattam ujjammal és elkezdtem kotorászni a táskámban.  – Tessék, ez 11 dollár, de nem kérek vissza. – zártam össze udvariasan kezét. Kedves fickónak tűnt, és az autóban láttam is egy képet a családjáról, úgyhogy gondoltam úgyis jó helyre megy a pénz.

- Köszönöm szépen. Maguk nagyon aranyosak! – hálálkodott. – Egyébként a nevem Bobby – nyújtotta karját kézfogásra – és itt a névjegyem, ha bárhova fuvar kellene, netalántán ha szétnéznének, tudok ám nagyon jó turistavezető is lenni… de bármilyen segítség kellene ebben a nagy városban, én itt leszek. Ti nem olyanok vagytok, mint manapság a többi tinédzser – fejezte be végül.

Bella: - Nagyon szépen köszönjük! – vette át a kártyát.

Bobby: - További szép napot! Aztán ügyesen bánni ezzel a várossal. – kukkantott még ki utoljára az ablakon, aztán elhajtott.

Lilien: - Viszlát! – kiabáltam utána, de ő valószínűleg már nem hallotta. - Huh, gyerekek! Fel kellesz ám kötni a gatyánkat ha az árakat nézzük. – vágtam huncut fejet.

Naomi: - Te most viccelsz? – nézett rám furcsállóan.

Lilien: - Jajj! Még jó hogy viccelek. Délután irány a város és… shopping!! – fejeztük be egyszerre hárman.

Lilien: - Elvégre ez LA!!! <3

4-5 komi után folytatás! :) (remélem több is lesz ;)♥ :D
ui.:az éneklős rész úgy lesz érdekes, ha kitaláltok rá magatoktól vmi jót és éneklitek xd mert amikor én írtam, akkor énekeltem hozzá és úgy szuper volt ;)

VII. rész

Sziasztok! :)) Milyen volt a napotok? Nekem elég hosszú és fárasztó :P de itt az új rész! :D Kicsit rövidebb, mint a többi, de azért mert a következő hosszú lesz! ;) Viszont sajna azt lehet, hogy csak pénteken tudom legközelebb hozni :/ mert hát eléggé elfoglalt leszek és írnom is kellene tovább az új részeket, mert már egy kissé lemaradtam, de igyekszem!! :P Jó olvasást, remélem mindenkinek tetszik és azért min. 3 kommentet elvárok a folytatásért! :P ;) ♥ További szép napot minden kedves olvasómnak...meg a többieknek is!! :D
( ui.: csütörtökön katasztrófavédelmi versenyre megyek, úgyhogy szurkoljatok légyszii! :P tavaly aranyérmesek voltunk a csapatommal!...reméljük most is így lesz  :D )


The last moments before travelling

Már tényleg késésben voltam így gyorsan előkaptam a legtutibb rövidnadrágomat, nyári felsőmet és a legtrendibb cipőmet. Nagyon szép akartam lenni a mai napon. A fürdőszobában még begöndörítettem egy két tincsemet, felraktam a fejemre a kedvenc napszemcsimet és magamra aggattam még egy pár ékszert. 

Nagyon igyekeztem, hiszen még a kézitáskámba nem pakoltam be, így anya is segített és minden ami kell, összeszedtük…végszóra.

- Jajj! A fényképezőgéped még töltőn van, azért hagytuk ki. – kiabálta anya messziről. – Tedd el gyorsan és aztán minden másodpercről készíts fotót! – nyújtotta át nekem a gépet.

Lilien: - Meglesz anya, meglesz! – nyugtattam meg és bedobtam a táskámba.

- Akkor, kész vagy? – kérdezte anyu nagy levegőt véve.

Lilien: - Azt hiszem igen. – de mivel még nem voltam benne biztos, ezért kétszer is szétnéztem ahol csak lehetett, hogy minden megvan-e, plusz anya is.

- Akkor indulhatunk csajok? – jött ki a szobából apa kómásan.

Lilien, Naomi, Bella: - Még jóhogy!! – kiabáltuk hárman egyszerre.

Elindultunk hát. Mivel messze lakunk, három óra volt az út a repülőtérig. A kocsiban szinte megőrültünk az izgalomtól. Egész úton arról fecsegtünk, hogy mit fogunk csinálni, amint megérkeztünk meg ilyenek…Annyi minden témába jött, hogy megnyugodtunk arról, hogy bőven lesz még mit beszélnünk a repülőn. Bár efelől semmi kétségünk sem volt amúgy sem. Közben anya is elmondta, hogy melyik hotelben fogunk lakni, hogyan tudunk oda eljutni, hogyan tartsuk a kapcsolatot stb., stb. Egyszóval mindent amit csak kell.

Láttam rajta, hogy nagyon aggódik. Nah de hát mit is tehetne. Hiszen a lánya három hónapig a világ másik végén lesz tőle.

Beletelt egy kis időbe, amíg a reptéren lerendeztünk mindent: jegyek, útlevelek, bőröndvizsgálat stb... de végül sikerült. Eljött hát a búcsúzkodás ideje. Anya sírt, apa (férfiasan) de ő is sírt…én is sírtam és csak öleltük egymást. Ha nem adtak nekem 100 puszit, akkor egyet se, és csak hajtogattuk egymásnak, hogy szeretlek és hiányozni fogsz. Még utoljára elmondták gondolataikat és hogy mindennap hívjam őket, de aztán mennünk kellett. Visszanéztem a repülőgép lépcsőjéről, küldtem nekik egy-egy puszit és hangosan odakiabáltam:

Lilien: - Mindennél jobban szeretlek titeket!!! Ti vagytok a világ legjobb szülei és végtelenül köszönöm!!! – könnyeztem, de aztán mennünk kellett.

Szépen elhelyezkedtünk a gépen, ledobtuk csomagjainkat és integettünk ki az ablakon. Még soha nem ültünk repülőn, így ez is még jobban izgalomba hozott minket, de végül felszálltunk és mi csak bámultunk nagy szemekkel kifelé.

Én még mindig nem voltam benne biztos, hogy mindez igaz, de aztán a barátnőim megnyugtattak, hogy igen…ez a valóság!


3 komi és 1-2 feliratkozó után folytatás! ;) <3

VI. rész

My new life's big day

Hajnali 3 óra van. Ekkor keltett a telefonom az (egyik) kedvenc Big Time Rush számommal. 

http://www.youtube.com/watch?v=ihl4iHN2Ni4

De valójában én már rég fent voltam. Sőt egész este mindössze egy órát aludtam. A szemem nem volt hajlandó lecsukódni ilyen izgalomban. De hát nem is számítottam arra, hogy ma egyáltalán aludni fogok, hiszen…MA VAN A NAGY NAP!!! Kipattantam hát az ágyamból, bekapcsoltam egy BTR számot, 

http://www.youtube.com/watch?v=Ezo_Hs7t13c

és táncolva, énekelve szökdeltem egyik helyről a másikra. Anya közben benyitott és úgy mosolygott rám, mint még soha életében.

- Nah, hát hogy érzed magad? Izgulsz már?

Lilien: - Most viccelsz? - tártam szét nagyra karjaimat. - Nem is aludtam az éjjel, mert folyamatosan csak azon kattogott az agyam, hogy ez hogy történhet meg velem és lehet, hogy ez csak egy nagyon hosszú, nagyon szép, de mégis valósághű álom. Még mindig nem tudom elhinni ezt az egészet és szerintem egy jó darabig nem is fogom! - magyaráztam. 

- Ezen ne is csodálkozz! – nevetett, majd nekidőlt az ajtófélfának és úgy nézett engem, miközben majd szétrobbantam a boldogságtól. Soha nem látott még ennél örömtelibbnek. De ez természetes, hiszen ez életem legeslegcsodálatosabb napja! Az új életem kezdete!

Lilien: - Megcsípnél kérlek? – vártam egy kicsit, mert anya meglepődött. – Mivan?! – kacagtam. – Csak a biztonság kedvéért.

De ő nem megcsípett, hanem elkezdett eszeveszetten csikizni. Őrülten nevettünk és elvoltunk így egy jó darabig, de aztán félbeszakítottam.

Lilien: - Na jó! Most már hagyj készülődni, mert elkésünk! – toltam félre finoman.

- Elkésünk? Te, elkésel! – hangsúlyozta.

Lilien: - Mi? Én ezt most nem értem. – néztem rá bambán.

- Hogy is érthetnéd! Még neked nem szóltam róla. - fogta meg a kezemet.

Lilien: - Mi? Micsoda? – kérdezősködtem. – Miben sántikálsz már megint?

- Tudod… - várt. – Mi nem megyünk veled Los Angeles-be. - jelentette ki aztán végül.

Lilien: - Hogy mivan?? De akkor mégis… Várj! Azt mondtad most nem mehetek egyedül. Ugye nem mondtad vissza az utat?? – kérdeztem tőle rendkívül aggódóan.

- Dehogyis!! Ez volt életem legjobb döntése. Nagyon nagy butaság lenne egy ilyen lehetőséget visszamondani. – kacsintott rám megnyugtatóan, majd leültetett maga mellé. – De még korábban akadt egy kis bökkenő, de nem tehettem meg volna azt veled, hogy emiatt vissza keljen mondani az utat, így megoldottuk. Tudod én és apád nem kaptunk szabadságot. Pláne meg ennyi időre. - húzta félre száját panaszkodva.

Lilien: - De akkor most mi lesz? - értetlenkedtem türelmetlenül.

- Hát…. - nézett rám mosolyogva, de nem tudta befejezni a mondatát, mert csengettek. Csupán ennyit válaszolt: - Nézd meg te magad!

Felugrottam és kiszaladtam, hogy ajtót nyissak (igaz még mindig pizsamában toporzékoltam).

Legnagyobb meglepetésemre a két legjobb barátnőm, Naomi és Bella állt az ajtóm előtt bőrönddel és mindenféle poggyásszal felszerelve.

Lilien: - Nem hiszek a szememnek!! – kiabáltam mindennél boldogabban. Egyszerűen megdermedtem.

Naomi: - Mivan, már be sem hívsz? – kérdezte mosolyogva.

Lilien: - Nem hiszem el! – hajtottam továbbra is ugyanazt. De mindent félbehagyva bejöttek és megöleltek, mi meg csak ugrándoztunk, visitoztunk, sírtunk és nevettünk egyszerre. Úgy szólt ránk anya, hogy azért még mindig hajnal van s mások még aludnának.

Lilien: - Ez most komoly? – kérdeztem odafordulva anyához.

- Amint látod! - mutatott rájuk. - Nagyon sokáig tartott amíg megtudtuk apáddal győzni a csajok szüleit erről az egészről (ami nem is meglepő), de egy kis anyai csodával és hosszas győzködéssel végül sikerült. Úgy gondoltuk... végül is már felnőttek vagytok és hagyni kell nektek szabad teret, hogy járjátok saját útjaitokat. Meg aztán biztosak vagyunk abban, hogy gondoskodni tudtok majd magatokról, de ami a legfontosabb, tudjuk hogy mindig vigyáztok magatokra, egymásra és nálatok jobb gyermekeket (most már felnőtteket) - motyogta - nem is kívánhatnánk, így ha más nem, ti biztosan megérdemlitek ezt és mind azt ami majd ott vár rátok. Veheted ezt egy életre szóló, 18. születésnapi ajándéknak előre is!És...

Lilien: - Nyugi anya! Értem, értem! És már tényleg felnőttek vagyunk! – szakítottam félbe, hiszen én még mindig nem voltam elkészülve és mégsem várhatnak rám örökre. – De, de…- dadogtam. – De, hogy tudtátok ezt ilyen jól titokban tartani? Semmi izgalmat nem vettem észre rajtatok.

Bella: - Hát, azért mi sem olyan régóta tudjuk. – kacsintott rám. – Nah, de ezt majd megbeszéljük a repülőgépen. Bőven lesz rá időnk! – mosolygott.

- Jah és még valami. – szólalt meg anya. – Meghosszabítottuk az időt. Egy hónap helyett három hónapra!!

Lilien: - Hogy micsoda?? – visítottam fel.

- Úgy gondoltuk, ahhoz hogy igazán felfedezd Amerikát, nem elég rá egy hónap és különben sem tervezel (remélem) mást a nyárra, plusz így olcsóbb volt, hogy csak hárman mentek.

Lilien: - Na jóó. Lesz még valami meglepetés amiről csak én nem tudok, mert menten elájulok?!

- Mmm… nem hiszem. – kacagott fel anya, mert kicsit bizonytalanul mondta. - Nah, most már tényleg nyomás készülődni! – mutatott a szobám irányába.

Berohantam és mintha minden eltűnt volna körülöttem, levetettem magam az ágyra és a gondolataimba mélyedtem.

Ezt nem hiszem el, hogy velem történik meg mindez! Én és a két legjobb barátnőm Los Angeles-be utazunk egy egész nyárra! Csak mi, felnőttek nélkül! Három céltudatos tini egy igazi nagyvárosban. Amerika… JÖVÖK!!! 

( folytatás a kövii részben ;) 3 komi, és már holnap hozom is; nagyon remélem, hogy mindenkinek tetszett! ♥ :D )

V. rész

Beginning

Lassan két hónap telt el… április van. Sajnos kezdenek elszállni a reményeim afelől, hogy én idén Amerikába megyek. Nagyon szomorú vagyok. Tényleg, akárhányszor beszélni szerettem volna, sosem mondhattam végig amit akartam, vagy az ötleteimet, mert valami (illetve valaki) mindig közbeszólt. Hiába magyaráztam, hogy meg lehetne oldani, hiába „ecseteltem”, hogy csak ennyit kérek, hiába könyörögtem, hogy idén nyáron minden vágyam teljesülhessen, és hiába ujjongtam, hogy megteszek érte bármit; hiába sírtam, mert látni akarom a kedvenc bandámat és….. hiába. Minden hiába! L … vagy mégsem??! ... Valójában itt kezdődik az én történetem!

Az iskolából jöttem hazafelé. Amikor beléptem az ajtón, eldobtam a táskámat a sarokba, mert már nagyon fáradt voltam.  Nem mutattam ki, de egy kicsit rosszul éreztem magam. Persze most is én voltam az aranyos és mindig jókedvű lány, mert nem akartam elrontani más hangulatát. De igazából megvoltam, éppen ezért anya sem vett rajtam észre semmi nyomasztót.

- Szia! Megjöttem! – kiabáltam be neki, de ő akkorra hirtelen kijött, nem is köszönt csak vigyorgott rám mint a tejbetök. – Mi az anya? – lepődtem meg rajta. – Ennyire jó napod volt?... jó neked. – mondtam kissé lehangolóan.

- Hát nem igazán, de ha meglátod amit én láttam … - majd félbehagyva mondatát, ezt mondta: - Áhh, tudod mit?! Nézd meg inkább te magad!

A kezemnél fogva behúzott a szobámba és az asztalomra mutatott, amin egy boríték volt. Hirtelen fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, de aztán a homlokomhoz csaptam.

- Hát persze! A felvételi!! – kiabáltam, majd odaszaladtam.

Vettem egy nagy levegőt, és felnyitottam…. Felvettek!! A kedvenc gimimbe, ahova mindig is járni akartam, felvettek!! Persze annyira nem volt meglepő, mert már láttuk az ideiglenes listát ahol benne voltam az osztályba, de persze mégis megnyugtatóbb az, amikor hivatalosan elküldik neked. Boldog voltam! Végre valami, ami feldobta a napomat.  Anyu odajött hozzám és nyomott vagy tíz puszit az arcomra, majd elkezdett ölelgetni.

- Nagyon büszke vagyok rád! Mindent kitettél magadért, aminek meg is lett az eredménye. Imádlak kicsim! – fogta meg az arcomat, nézett mélyen a szemembe és nem engedte, hogy bárhova is moccanjak és csak sírt. Kicsit vicces volt, de imádom amikor anya ilyen „aggódó”.

- Köszi. – mondtam, de már kicsit szomorkásabban.

- Mi a baj? Hát te nem is örülsz? – vonta kérdőre boldogságom.

- De, de! Persze, hogy örülök! Hiszen mindig is ezt akartam, csak… - hajtottam le a fejemet, hogy visszatartsam a sírást. Anya tudta miért vagyok ilyen. De aztán egy kis idő múlva vettem egy nagy levegőt, amit aztán jól ki is fújtam és csak ennyit mondtam (leplezve a szomorúságot):

- De majd egyszer! – azzal elindultam a szobámból és úgy tettem mintha minden rendben lenne. Pedig nem így volt. Nagyon-nagyon örültem a levélnek, de hát ugye ez eszembe juttatott minden mást ami nem lehet az enyém és ez meg…na hát rendesen elszomorított, így elindultam kifelé az ajtón.

De anya megállított.

- Hova, hova kisasszony?

- Csak átmegyek Naomihoz, hogy elmondjam neki a jó hírt, plusz akkor már neki is biztosan megvan az eredmény. – mondtam kicsit már boldogabban és ujjammal a barátnőm házának irányába legyintettem.

- De még nem végeztem. – mondta.

- Ööö…ahhaa! Nem értem – nevettem fel. Azzal nyomott a kezembe egy másik borítékot. – Na jóó. Most már tényleg nem vágom a lapot. – kacagtam még hangosabban.

Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mi lehetett a levélben. A szívem egyre gyorsabban vert, az arcom bepirult, a fejem meg…mintha lángoltam volna, úgy kapott el egyszerre minden érzés. Lepergett előttem minden szép és jó. Remegtem.  Ennyire még soha nem izgultam. Aztán kinyitottam. Amikor meg láttam, hogy mi van benne…hát az ájulás kerülgetett és nem sokon múlt, hogy az őrült szívverésem és a magas vérnyomásom miatt ne vigyenek kórházba azonnal. Aztán sikerült valahogy lenyugtatnom magam azzal, hogy áhh ez nem lehet, biztosan csak álmodom… De nem, minden nagyon is valóságos volt. Azt se tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Sírjak, nevessek? Ezért inkább úgy döntöttem, hogy a kettő együtt az, ami most leginkább ideillő. Mint egy őrült, rohantam oda anyához és ugrottam a nyakába, úgy hogy majdnem felestünk mindketten. Mivel, most más nem jött ki a számon, csupán csak ennyit tudtam mondani: - Köszönöm, köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm. – de legalább 100-szor.  És most már együtt sírtunk és nevettünk anyával.

Hogy mi volt a levélben?? Repülőjegyek, melyek Los Angeles-be szóltak!!! Életem legszebb ajándékai!!! :'')))

IV. rész

Good luck

Amikor hazaértem a lovardából, nagyon fáradt voltam, így hát gyorsan elmentem letusolni, majd átöltöztem a pizsimbe, hogy végre befeküdhessek a jó puha, meleg ágyamba. Ám eszembe jutott, hogy meg kellene említenem anyának a Los Angeles-i utat, hiszen nem várhatok örökre. Minél jobban húzom az időt, annál rosszabb és annál kevesebb az esélyem. De félek, hogy mit szólna hozzá, hogy már megint ezen a témán lógok! Hisz a múltkor is kiakadt azon, hogy nem értettem meg, hogy nekünk most nincs erre pénz, meg azért elutazni a „világ másik oldalára”… nahát igen, nem a legegyszerűbb. De ha mégis sikerülne, soha többet nem kérnék semmi komoly dolgot az életben, mert nekem most ez a legfontosabb: hogy a nyáron elmehessek Amerikába, hisz ha nagy szerencsém van, akkor el tudok menni egy BTR koncertre is és… és láthatom őket és...!!! *_* Ohh… mennyország.

Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, mikor anyu bejött a szobámba. Jó éjt puszit akart adni, de én előbb leültettem magam mellé.

- Anya!  - mondtam aggódó szemekkel.

- Mondjad kicsim! Csak nincs valami baj?

- Hát… nincs, de… - és még csak be sem tudtam fejezni, amit mondani szerettem volna, mert anya elcsitított. Tudta, hogy mit akarok.

- Kislányom! Nem megbeszéltük már ezt egy párszor?! Tudom, hogy az idén mindennél jobban szeretnél kimenni Amerikába és azt is tudod, hogy én pedig mindennél jobban szeretném is neked ezt megvalósítani, hiszen tudom milyen nehéz küzdeni az álmaidért. Kiskoromban én is nagyon sokat álmodoztam, de nekem fele annyi se teljesült belőle, mint neked. Éppen ezért, szeretném ha neked viszont minden vágyad teljesülhetne és ebben segíteni is fogok ahogy csak tudok, de… de egy ilyen utazás nagyon bonyolult dolog. A repülőjegy már maga száz ezreket ér, ha az egész család menne, hiszen egyedül nem mehetsz! Akkor találnod kell szállást is, és el kell látnod magadat. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyi papírmunkával jár az, hogy "átengedjenek" minket oda. - mutatott macskakörmöt ujjaival. És akkor azt még meg sem említettem, hogy mennyibe fog kerülni most neked az egyetem. Arra is félre kell ám tenni. És nem is lenne semmi baj; ha lenne saját kereseted, mehetnél ahova szeretnél, de amíg nincs...

- Én tudom anya, de nagyon-nagyon … - vágtam bele a szavába, majd ő ismét elcsitított. - De, te nem tudod mennyit jelent nekem ez a négy srác. Lehet, hogy neked csak egy banda négy átlagos tinivel, de nekem nem! Kimondhatatlanul imádom őket és mindent ami körülöttük történik. Az országot, a várost, a pörgős életet, a hírnevet, mindent! Ezt egyszerűen nem is lehet elmagyarázni! Ezt érezni kell! - ha már itt tartunk, éreztem is ahogy a könnyeim végigcsordultak az arcomon, anya pedig odanyúlt, hogy finom kezével letörölje őket. 

- Igyekszem mindent megtenni ennek érdekében, de nem ígérhetek semmit. Most pedig pihend ki magad! Hosszú napod volt, ahogy nekem is. – nyomott egy nagy puszit az arcomra.

Fel akart állni, de én a kezénél fogva visszarántottam.

- Anya!

- Mondjad drágám!

- Szeretlek! - mondtam, de még mindig sírtam.

- Én is kicsim! Nagyon, nagyon szeretlek! De egyet fogadj meg nekem! – nézett rám nagyon komoly tekintettel. – Akárhogyan is alakul az idei nyár, (még hogyha nem is teljesül most amit szeretnél), SOHA ne add fel az álmaidat, és mindig küzdj értük!!! Ha nem is most, (és nem is az én segítségemmel, hanem a saját akaratodból)… de egyszer teljesülni fognak álmaid!

- Úgy lesz anya! – bólintottam rá kicsit komolyan, de mégis sírva. – Megígérem, hogy mindent megteszek ennek ügyében!!!

- Büszke vagyok rád! Büszke, amiért ilyen kitartó vagy! – mondta végezetül, aztán kiment.

Én pedig belenyomtam a fejemet a párnába, mert úgy éreztem még jobban rám tör a sírás, de aztán rájöttem, hogy ez semmivel nem visz előrébb, így inkább megfogtam a fülhallgatómat, a telefonomat
és úgy döntöttem, hogy ma este Big Time Rush-ra fogok elaludni, mert ez mindig feldobja a kedvemet.
http://www.youtube.com/watch?v=X1FqOGDPVHs
Durcizva hát befordultam a fal felé és pár perc múlva már el is szundítottam.

III. rész

Horses, Horses and ... work

Már messziről hallottam a csodás paripáim nyerítését, így hát beszippantottam a friss levegőt, amibe egy kis ló szag is keveredett. Én így imádom. A táj most is csodaszép volt, és jó kedvemben elkezdem ugrándozni, mint Piroska a mesében és dobáltam a táskámat a levegőbe.  Ahogy elhaladtam a legelő mellett, minden egyes lóhoz odamentem, hogy külön köszöntsem őket, majd kedveskedjek nekik egy kis répával, vagy kockacukorral (ami éppen nálam volt). 

De kedvenc lovamat, Fire-t mindig különösen hosszú ideig dédelgettem:

Lilien: - Hát szia drágám! Hogy vagyunk ezen a mai csodaszép délutánon? Kérsz egy kis finomságot szépségem? – nyomtam egy almát az orra alá.

Közben megérkezett Dorothy is, és amikor meglátott oda is jött hozzám.

Dorottya: - Szia! Köszi, hogy ma ilyen korán idejöttél. Még nincs itt senki rajtunk kívül és nagyon elkél a segítség.

Lilien: - Tudod, hogy mindig szívesen jövök, bármiről is legyen szó. Nah akkor munkára fel! – mosolyodtam el.

Dorothy: - Jah igen, ha kész vagy és még lesz időd, akkor nyugodtan lovagold be Fire-t, mert már régen nem ült rajta senki, és mivel te állsz hozzá legközelebb, kicsit megdolgoztathatnád a kicsikét! – kacagott aranyosan.

Lilien: - Jajj, az nagyszerű lenne! – ugrottam fel örömömben. - Már tényleg régen ültem rajta, és szegényt különben is meg kellene vigasztalni, mert ahogy elnézem, egy csöppet magányosnak tűnik. – vártam egy kicsit, majd megkérdeztem: - Akkor mivel kezdjek?

Dorothy: - Elsőnek is ki kell cserélni minden boxban a szénát, kitakarítani, kisöpörni és friss szalmával telerakni! De mivel ez elég nagy munka, csak akkor adok többet, ha ezzel készen vagy. Tudod, hogy hol találsz meg minden eszközt hozzá, de ha valami segítség kell, csak kiabálj nyugodtan. Kint leszek a legelőn, csutakolom a lovakat, de persze Fire-t neked hagyom! – kacsintott rám, majd kiment.

Lassan már két órája itt vagyok az istállóban. Minden boxot egyesével megszabadítottam a kosztól és a régi szalmától; felsöpörtem és friss szénával hintettem őket végig; öntöttem friss vizet a lovaknak és mindegyikőjüknek külön kevertem fincsi tápot. Jah igen, plusz kipókhálóztam, majd felmostam. Csillogott-villogott minden. Éppen annyi időm volt, hogy annyit mondjak: huh! – végighúztam a kezemet a homlokomon, hogy letöröljem a rajtam végig folyó vízcseppeket ami munka során jött ki rajtam, és akkorra már bejött Dorottya.

Dorothy: - Ejjha! – csodálkozott. Gyönyörű munkát végeztél. Gratulálok!

Lilien: - Köszi!- vettem egy nagy levegőt és fújtam ki magam.

Dorothy: - Nah, mivel ez hosszadalmas munka volt, csupán annyi még a dolgod, hogy amiket kiraktam lószerszámokat a bejárathoz, azokat meg kellene pucolni, majd bőrolajjal szépen lekenni őket. Aztán már békén is hagylak! – kacsintott rám, én pedig viccelődve tisztelegtem neki.

Kimentem hát és nekiláttam. Minden nyerget és kantárt gondosan megtisztítottam, hogy aztán lekenjem.

Beletelt egy fél órába, míg minddel végeztem, bár így is azt hittem, hogy hosszabb lesz. Elindultam hát, hogy szóljak Dorothynak, de mivel nem találtam visszamentem. Elővettem egy ugrónyerget, Tüzes kantárát, pataharangokat, minden ápolóeszközt, átöltöztem lovagló ruhába és elindultam a legelő felé.

Lilien: - Gyere ide drágám! – kiabáltam kedvenc pacimnak már messziről.

Ő hirtelen felkapta fejét, „élesen hegyezte” füleit, és amint meglátott, elkezdett őrült iramban felém vágtatni. Rám nyerített, prüszkölt egyet a tenyerembe, majd belebújt a kezembe.  – Jajj de szeretsz, te kis egyetlenem! – nyomtam egy nagy csókot a pihe-puha orrára.

Kikötöttem és elkezdtem csutakolni. Amikor végeztem, kikapartam a patáit, majd rá raktam előbb a nyeregalátétet, a nyerget, a pataharangokat és végül a kantárt. Készen álltunk a díjugrató edzésre.

Belehelyeztem bal lábamat a kengyelbe és egy nagy (de óvatos) lökéssel felültem a hátára.

Lilien: - Készen állsz kincsem? – hajoltam előre a nyakán és súgtam a fülébe megnyugtatóan, ő pedig válaszként hóbortosan „feldobta” a fejét a magasba.

Előbb bemelegítettünk a gyakorlópályán, majd nekivágtunk az ugratásnak. 

Imádom azt az érzést, amikor csak én vagyok meg a lovam, csak egymásra koncentrálunk és amikor az akadály fölé érek, szárnyalok a széllel és igazán szabadnak érzem magam. Olyan mintha együtt repülnék a világ legcsodálatosabb teremtményével.

Ma nagyon jól ment a gyakorlás, és kemény másfél órai munka után, megpihentünk.

Dorothy: - Láttalak messziről, hogy gyakoroltál. Már nagyon ügyesek vagytok! Igaz, kicsit megint makrancoskodott a drága, de mint mindig, most is helyre tetted. Szép munka!

Lilien: - Köszi, de ma tényleg kitett magáért. Én meg… hát igyekszem sokat tanulni tőle. – közben végigpaskoltam, végigpuszilgattam és egy kis csemegét is adtam a kőkemény munkáért.

Szépen sorjában leszedtem róla a szerszámokat, majd megint lecsutakoltam, mert annyira megizzadt szegény, hogy a nyeregalátét helye szó szerint ott marat a szőrén. Miután mindennel végeztem, utoljára végigcsókoltam, majd szabadjára engedtem.

Lilien: - Nah, most már ideje mennem! – kiabáltam be Dorinak az istállóba. Köszönöm az ingyen órát! Legközelebb sajna csak hétvégén tudok jönni, de majd jelentkezem!

Dorothy: - Rendben, menny csak! És Lili! – várt egy kicsit, amíg hátranézek. - Én köszönök mindent! De tényleg… ma nagyon nagy segítség voltál nekem. – mosolygott rám.

Intettem neki és már rohantam is hazafelé…           

II. rész

In The School

A suliban minden ment a normális kerékvágásban. Megírtunk pár dolgozatot, jót nevettünk az osztálytársakkal, (mint mindig) így hát természetes, hogy mellettük, mindig boldog vagyok. Velük még az sem szomorít el, hogy hat órát kell kibírnom a suliban egyhuzamban.

A negyedik óra tesi volt. Miután átöltöztünk, Bella odajött hozzám, hogy beszéljünk egy kicsit „komolyabb” dolgokról is.

Bella: - Na, mesélj drága! Mizu van a nagy Los Angeles-i úttal?? – bökött oldalba a könyökével, és nézett rám nagyon kíváncsian.

Lilien: - Hát, sajnos nem sok jó. – mondtam lehangolóan. Anya nem akar beszélni róla. Akárhányszor felhozom neki a témát, mindig van valami kifogása, hogy most ne beszéljünk erről. De ha nem most, akkor mikor?! – hajtottam le a fejemet, hogy vissza tudjam fogni a sírást, ami épphogy nem jött ki rajtam.

Bella: - Figyelj! Anyudnak igaza van abban, hogy ez nem megy ilyen könnyen, de azért ez már elég átlátszó dolog, hogy mindig másra tereli a dolgot. – jelentette ki kicsit félve, nehogy megbántson.

Lilien: - Ugye? Nekem is folyton ez jár a fejemben.

Bella: - Szerintem beszélni kellene anyuddal. Mármint, tényleg komolyan leültetni és csak erre összpontosítani.

Lilien: - Tudod mit?! Azt hiszem igazad van. Úgy értem neked mindig igazad van, – nevettem fel - de ma este tényleg leülök vele beszélgetni!

Bella: - Ez a beszéd! – csapott a térdemre. Aztán igyekezz, hogy becserkészd álmaid pasiját! – kacsintott rám.

Tudtam, hogy Logan-re gondol, ezért csak ennyit mondtam:

Lilien: - Hm. (Mintha az milyen könnyű is lenne) – gondoltam magamban. És hol van Naomi? – kérdeztem aztán hirtelen másra terelve a szót.

De amint kimondtam, kedves kis barátnőnk máris ott volt mellettünk.

Naomi: - Hé csajok! Jön a tanár!

Zoli (bá): - Na gyerünk lányok, be a tornaterembe! – kiabálta végig a folyosót a tanárunk.

Hát igen… ma elég sok dolgunk volt. Egész órán keményen kosaraztunk, hogy fel tudjunk készülni a hétvégi meccsre, de ez engem most annyira nem érdekelt!

Ezt a tanár is észrevette rajtam, mert egész idő alatt csak bambultam, és gondolkodtam az élet dolgain. De végül nem szólt semmit. Csoda, hogy egy labda fejbe nem talált egyáltalán.

Délben, gyorsan megebédeltem a suliban, de még arra sem volt időm, hogy hazamennyek, így egyenesen a lovarda felé vettem utamat. Naomi és Bella elkísértek. Igaz, 15 perces volt az út gyalog, de nekem most csupán 5 percnek tűnt, mert egész úton kacagtunk és beszélgettünk. 

Mikor megérkeztünk, elköszöntek és hazasiettek, hogy legyen elég idejük felkészülni a holnapi angol dolgozatra. Ohh, én majd megtanulom gyorsan itt amit kell. Meg amúgy is én angolra nem szoktam tanulni mert azt tudom. – vigyorogtam magamban. Majd elindultam a boxok felé.