V. rész

Beginning

Lassan két hónap telt el… április van. Sajnos kezdenek elszállni a reményeim afelől, hogy én idén Amerikába megyek. Nagyon szomorú vagyok. Tényleg, akárhányszor beszélni szerettem volna, sosem mondhattam végig amit akartam, vagy az ötleteimet, mert valami (illetve valaki) mindig közbeszólt. Hiába magyaráztam, hogy meg lehetne oldani, hiába „ecseteltem”, hogy csak ennyit kérek, hiába könyörögtem, hogy idén nyáron minden vágyam teljesülhessen, és hiába ujjongtam, hogy megteszek érte bármit; hiába sírtam, mert látni akarom a kedvenc bandámat és….. hiába. Minden hiába! L … vagy mégsem??! ... Valójában itt kezdődik az én történetem!

Az iskolából jöttem hazafelé. Amikor beléptem az ajtón, eldobtam a táskámat a sarokba, mert már nagyon fáradt voltam.  Nem mutattam ki, de egy kicsit rosszul éreztem magam. Persze most is én voltam az aranyos és mindig jókedvű lány, mert nem akartam elrontani más hangulatát. De igazából megvoltam, éppen ezért anya sem vett rajtam észre semmi nyomasztót.

- Szia! Megjöttem! – kiabáltam be neki, de ő akkorra hirtelen kijött, nem is köszönt csak vigyorgott rám mint a tejbetök. – Mi az anya? – lepődtem meg rajta. – Ennyire jó napod volt?... jó neked. – mondtam kissé lehangolóan.

- Hát nem igazán, de ha meglátod amit én láttam … - majd félbehagyva mondatát, ezt mondta: - Áhh, tudod mit?! Nézd meg inkább te magad!

A kezemnél fogva behúzott a szobámba és az asztalomra mutatott, amin egy boríték volt. Hirtelen fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, de aztán a homlokomhoz csaptam.

- Hát persze! A felvételi!! – kiabáltam, majd odaszaladtam.

Vettem egy nagy levegőt, és felnyitottam…. Felvettek!! A kedvenc gimimbe, ahova mindig is járni akartam, felvettek!! Persze annyira nem volt meglepő, mert már láttuk az ideiglenes listát ahol benne voltam az osztályba, de persze mégis megnyugtatóbb az, amikor hivatalosan elküldik neked. Boldog voltam! Végre valami, ami feldobta a napomat.  Anyu odajött hozzám és nyomott vagy tíz puszit az arcomra, majd elkezdett ölelgetni.

- Nagyon büszke vagyok rád! Mindent kitettél magadért, aminek meg is lett az eredménye. Imádlak kicsim! – fogta meg az arcomat, nézett mélyen a szemembe és nem engedte, hogy bárhova is moccanjak és csak sírt. Kicsit vicces volt, de imádom amikor anya ilyen „aggódó”.

- Köszi. – mondtam, de már kicsit szomorkásabban.

- Mi a baj? Hát te nem is örülsz? – vonta kérdőre boldogságom.

- De, de! Persze, hogy örülök! Hiszen mindig is ezt akartam, csak… - hajtottam le a fejemet, hogy visszatartsam a sírást. Anya tudta miért vagyok ilyen. De aztán egy kis idő múlva vettem egy nagy levegőt, amit aztán jól ki is fújtam és csak ennyit mondtam (leplezve a szomorúságot):

- De majd egyszer! – azzal elindultam a szobámból és úgy tettem mintha minden rendben lenne. Pedig nem így volt. Nagyon-nagyon örültem a levélnek, de hát ugye ez eszembe juttatott minden mást ami nem lehet az enyém és ez meg…na hát rendesen elszomorított, így elindultam kifelé az ajtón.

De anya megállított.

- Hova, hova kisasszony?

- Csak átmegyek Naomihoz, hogy elmondjam neki a jó hírt, plusz akkor már neki is biztosan megvan az eredmény. – mondtam kicsit már boldogabban és ujjammal a barátnőm házának irányába legyintettem.

- De még nem végeztem. – mondta.

- Ööö…ahhaa! Nem értem – nevettem fel. Azzal nyomott a kezembe egy másik borítékot. – Na jóó. Most már tényleg nem vágom a lapot. – kacagtam még hangosabban.

Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mi lehetett a levélben. A szívem egyre gyorsabban vert, az arcom bepirult, a fejem meg…mintha lángoltam volna, úgy kapott el egyszerre minden érzés. Lepergett előttem minden szép és jó. Remegtem.  Ennyire még soha nem izgultam. Aztán kinyitottam. Amikor meg láttam, hogy mi van benne…hát az ájulás kerülgetett és nem sokon múlt, hogy az őrült szívverésem és a magas vérnyomásom miatt ne vigyenek kórházba azonnal. Aztán sikerült valahogy lenyugtatnom magam azzal, hogy áhh ez nem lehet, biztosan csak álmodom… De nem, minden nagyon is valóságos volt. Azt se tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Sírjak, nevessek? Ezért inkább úgy döntöttem, hogy a kettő együtt az, ami most leginkább ideillő. Mint egy őrült, rohantam oda anyához és ugrottam a nyakába, úgy hogy majdnem felestünk mindketten. Mivel, most más nem jött ki a számon, csupán csak ennyit tudtam mondani: - Köszönöm, köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm. – de legalább 100-szor.  És most már együtt sírtunk és nevettünk anyával.

Hogy mi volt a levélben?? Repülőjegyek, melyek Los Angeles-be szóltak!!! Életem legszebb ajándékai!!! :'')))