Because this is America
Naomi:
- Ohh, nézzétek, nézzétek!!! –
kiabálta Naomi, miközben ujjával az ablakra mutogatott és szinte teljesen
hozzátapadt az üveghez. – Ott van New York! Ti elhiszitek ezt?!
Addigra már mi is úgy bámészkodtunk
kifele az ablakon mint az óvodások. Nagyon be voltunk zsongva. De hát mit
csináljon az ember, ha most repül elsőnek életében?!
Lilien: - És tényleg! – jelentettem ki ámuldozva.
Teljesen tisztán láttuk az egész várost,
szóval nagyon alacsonyan repülhettünk.
Bella: - Aztaa! Ott a szabadságszobor! Huh, de milyen picii!
– nevetett fel és erre mi is elkezdtünk kacagni. Ez olyan Carlos-os volt. ;)
Lilien: - Hé csajok! Ugye tudjátok, hogy mindenki minket
bámul a gépen? – jelentettem ki kissé elvörösödve a sok nevetéstől.
Bella,
Naomi: - Minket ez nem zavar! –
kiáltották szinkronba, és mivel egyszerre mondták, ököllel egymás kezének
ütöttek és még rakéta hangot is adtak hozzá. Tényleg úgy viselkedtünk egy
kicsit mint a gyerekek, de hát nagyon- nagyon élveztük ezt az egészet, és
nálunk ez így szokás! ;)
Lilien: - Végülis! Biztosan bejövünk nekik! – kacsintottam
rájuk.
Bella: - Oh-oh! – pattant fel hirtelen. - Én már ki is
néztem magamnak egy szuper szexi pasit! – emelkedett ki büszkén a székből és
tekintetével a mellettünk ülő hájpacnira mutatott.
Lilien: - Na nee! Én már hamarabb észrevettem. – fogtam le
Bella kezét.
Naomi: - De én stoppoltam le legelőbb!! – kiabáltunk egymás
ellen.
Nagyon jól esett hülyéskedni, persze
most is felhívtuk magunkra a figyelmet. De mi nem bántuk. Legalább tudják, hogy
milyenek a britek.
Tényleg őrülten nevettünk minden kis
apróságon ami számunkra újdonság volt a repülőgépen. Aztán jókedvünket egy
csinosan felöltözött „stewardess” szakította félbe.
- Elnézést hölgyeim! Parancsolnak
valamit? – mutatott kezével a bőségesen megterített asztalra.
Lilien: - Na, lányok? – fordultam hozzájuk kérdően.
Naomi: - Nem, köszönöm szépen, még egyelőre semmit sem
szeretnék. Talán majd később.
Bella: - Én igen! Egy pohár ásványvizet kérnék, de semmi
többet. Egészen kimelegedtem ebben a sok kacagásban – húzta el egy kicsit ujjával pulcsija gallérját a nyakától.
- Tessék! – adta oda Bellának a tiszta
vizet. – És maga? – nézett rám.
Lilien:
-
Öhmm… - gondolkoztam egy kicsit, aztán elkezdtem felsorolni: - Rendben, akkor
szeretnék egy óriás burgert dupla sajttal és extra majonézzel, 3 doboz
narancslevet, 2 csomag chips-et, egy-egy csomag mogyorót és magot, valamint egy
üveg szénsavmentes ásványvizet. –
mosolyogtam.
- Értem. Még valamit esetleg? – nézett rám
elég furcsán.
Lilien: - Nem, köszönöm ennyi lesz – fordultam oda
barátnőimhez. Mellesleg ők is lefagytak egy picikét az előzőek hallatán, így
elkezdtem össze-vissza hadonászni szemük előtt a kezeimmel.
Lilien: - Most mi van? – kérdeztem nevetve. Ha már
repülőgépen ülünk és stewardess-ek kínálgatnak finomabbnál finomabb dolgokkal,
akkor miért ne adnánk meg a módját?! – magyarázkodtam. És különben is… ma még
nem is ettem semmit! – haraptam bele jóízűen a sajtburgerbe, de itt abba is
hagytam, mert ismét őrült nevetésbe kezdtünk.
Bella: - És akkor ezt mind magadnak rendelted? – kérdezte,
gyanakodva.
Lilien: Dehogy! Nyomtam a kezükbe a rágcsálnivalót. –
Magunknak! – hangsúlyoztam ki.
Naomi: - Jajj csajok! Imádlak titeket! És imádom az életet!
– kiabálta, majd jó szorosan megöleltük egymást.
Az út során még rengeteg szépséget
láttunk, aztán egyszer csak, miközben zenét hallgattam kitaláltam valamit.
Lilien: - Figyu lányok! – kaptam ki fülemből a
fülhallgatómat. - Lehet, hogy ezek után most már tényleg totál hülyének fognak
nézni minket, de nem izgat! Mi lenne ha elkezdenénk énekelni egy kis ütős
dallamot, hogy azért mégse csapjunk olyan nagy zajt, de nyomaszt ez a csönd! –
néztem rájuk kérdően.
Naomi: - És pontosan mire is gondolsz?
Bella: - Jah, mert tényleg nem kéne túl feltűnőnek lennünk. –
kacagott.
Lilien: - Nem, nem is lesz az, csak… csak, hogy fel dobjuk
egy kicsit a hangulatot. Olyan csöndbe van itt mindenki. – gondolkoztam.
Bella: - Talán, mert a repcsin így szokás?! – tárta szét
karjait.
Lilien: - Jó, tudom, de én nem vagyok ehhez szokva. Na
várjatok egy kicsit… - csitítottam el őket, aztán elkezdtem dúdolgatni és hozzá
csettintgettem ujjaimmal. Végül kijött belőlem, egy kis dal, amit előbb halkan,
majd egyre hangosabban énekeltem: - We go to America! We go to America!
Elsőnek csak néztek rám, de aztán..
Bella: - We go to America!
Naomi: - We go to America! Ohh, yeah! – nevettünk, de aztán
azt vettük észre, hogy lassan egyre többen kezdenek, dobogni lábaikkal a
ritmusra és tapsolnak.
- We go to America! We go to America!… -
aztán szépen sorba kapcsolódtak be hozzánk, és egy nagyon aranyos és ritmusos
kis dal lett belőle, majd mikor befejeztük, felálltunk és mindenki megtapsolt
minket (erre mi a helyzet kedvéért pukedliztünk egyet és kezünkkel úgy tettünk mintha megfognánk láthatatlan szoknyánkat). Nagyon jó érzés volt.
Így a siker örömére adtunk egymásnak egy
hármas pacsit, majd belehuppantunk kényelmes székeinkbe. De éppen ahogy
leültünk, egy nő hangja szólalt meg a hangosbemondóban:
- Kérem kapcsolják be öveiket. Hamarosan
leszállunk. Köszönjük!
Lilien: - Ááh, mindjárt ott vagyunk!! – kapott el az izgalom.
Bella: - Ne is mond! Menten elájulok. – legyezte magát.
Naomi: - Jajj nyugii már. Egyszer már csak el tudjuk hinni
izgalom nélkül, hogy itt vagyunk. – rázta fejét.
Furcsálva néztünk rá Bellával.
Naomi: - Nah jóó! De az a nap nem ma lesz. – nevetett fel. –
Ehhez, tényleg idő kell, hogy feldolgozzuk. Mindjárt szétrobbanok az örömtől. –
és ismét csak kacagtunk.
Éreztük, ahogy a repülőgép finoman
földet ér. Összeszedtük kézitáskáinkat és a kijárat felé vettük utunkat.
Ahogyan kiléptem a repülőgép ajtaján, gyönyörű látvány terült elém, így
megálltam egy kicsit, becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt, hogy végre
magaménak tudhassam ezt a csodálatos helyet.
Lilien: - Megérkeztünk! – engedtem ki egy könnyed sóhajt.
Bella: - Tehát ez a LAX repülőtér! – ámuldozott.
Naomi: - Nem semmi!
Bementünk hát az épületbe, hogy
túlessünk még az utolsó bőrönd és papírvizsgálatokon, aztán elindultunk a
kijárat felé.
Fogtam egy taxit, amely egészen a
belvároson keresztül elvitt minket a híres Hollywood Roosevelt Hotelig… a
szállásunkig.
A város valami eszméletlen. Természetesen
most is hoztuk a formánkat, és az autó ablakán menet közbe kibújva kiabáltunk.
Lilien: - Los Angeles!!! – Itt vagyunk!!!
A kocsiból kiszállva elakadtam a
lélegzetem.
Naomi: - Na ne!
Lilien: - Aztaa! Soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer ebben
a hotelben fogok megszállni. Gyönyörű! – kiáltottam fel.
Bella: - Gyönyörű, és híres – egészítette ki. – Hihetetlen!
Lilien: - Az! – most egyszerűen más nem is jutott az eszembe.
Csak álltunk kezünkben a táskákkal és bámultuk, a járókelőket, a hotelt, a
várost… Amerikát! – Hát… anya nem mondta, hogy ilyen drága szállást választottak
nekünk, de meg kell hagyni jó az ízlésük. – kacsintottam rájuk, ők pedig
kacagtak.
Elég sokáig nézelődtünk, és a nagy
ámulatból a sofőr dudája ébresztett fel minket.
Lilien: - Jajj elnézést! – fordultam hozzá. – Máris pakolunk,
fizetünk és el is mehet, csak tudja még nekünk nagyon új itt minden és... –
magyarázkodtam.
- Semmi baj kisasszony! – szólalt meg
végül egy kellemes férfi hang. – Nap mint nap turistákat viszek egyik helyről a
másikra, így hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy néha 15 percig várok érkezés után
a történésekre. Ha érti, hogy mire gondolok. – mosolygott rám.
Én egy apró fejbiccentéssel válaszoltam,
hogy igen.
- És honnan érkeztek, ha szabad
megkérdeznem?
Bella: - Londonból! Kapta hátra hirtelen fejét a kérdésre.
- Ejjha! – Hát az sem a legrosszabb
város. Szívesen elmennék már oda. Én annyira nem szeretem ezt a mozgalmas
életet ami LA-ban folyik. De persze a meleget nem szívesen hagynám itt! -
nevetett fel.
Lilien: - Hát igen! Ez önmagáért beszél. De, azt hiszem én
már meguntam azt a várost, (a hideget) és ezért is szeretnék új életet kezdeni
ITT, minél hamarabb. – hangsúlyoztam ki; közben a sofőr kiszállt az autóból,
felnyitotta a csomagtartó tetejét és elkezdte kipakolni bőröndjeinket.
Naomi: - Köszönjük szépen! – vette át a táskákat.
- Nagyon szívesen! 10 dollár lesz. –
nyújtotta tenyerét felém.
Lilien: - Máris, egy pillanat. – mutattam ujjammal és
elkezdtem kotorászni a táskámban. –
Tessék, ez 11 dollár, de nem kérek vissza. – zártam össze udvariasan kezét.
Kedves fickónak tűnt, és az autóban láttam is egy képet a családjáról, úgyhogy
gondoltam úgyis jó helyre megy a pénz.
- Köszönöm szépen. Maguk nagyon
aranyosak! – hálálkodott. – Egyébként a nevem Bobby – nyújtotta karját
kézfogásra – és itt a névjegyem, ha bárhova fuvar kellene, netalántán ha
szétnéznének, tudok ám nagyon jó turistavezető is lenni… de bármilyen segítség
kellene ebben a nagy városban, én itt leszek. Ti nem olyanok vagytok, mint
manapság a többi tinédzser – fejezte be végül.
Bella: - Nagyon szépen köszönjük! – vette át a kártyát.
Bobby: - További szép napot! Aztán ügyesen bánni ezzel a várossal.
– kukkantott még ki utoljára az ablakon, aztán elhajtott.
Lilien: - Viszlát! – kiabáltam utána, de ő valószínűleg már
nem hallotta. - Huh, gyerekek! Fel kellesz ám kötni a gatyánkat ha az árakat
nézzük. – vágtam huncut fejet.
Naomi: - Te most viccelsz? – nézett rám furcsállóan.
Lilien: - Jajj! Még jó hogy viccelek. Délután irány a város
és… shopping!! – fejeztük be egyszerre hárman.